Ha az ember bármilyen betegséggel küzd, az bizony lelkileg is megterhelő mind az érintettnek, mind a környezetének.
Azt gondolom, hogy nekem nincsen betegségtudatom, bár ebben a bejegyzésben leírtam, hogy mennyi mindenben vagyok érintett. Nem úgy élem a mindennapjaimat, hogy erre fókuszálok, hanem megpróbálom a legjobbat kihozni belőle. Viszont mivel figyelni kell a gyógyszerezésre és az étkezésre, így ha akarom, ha nem, foglalkoznom kell vele, így kicsit mégis befolyásolja a napjaimat, ezáltal a lelkemet.
A düh
Mert ugye amikor megyek kontrollra vagy egy újabb kivizsgálásra, vagy rossz napom van és valami miatt nem érzem jól magam, akkor dühös vagyok a világra, hogy miért kell ennyi mindennel megküzdenem? Miért én kaptam ezt a sok mindent? Tudom, hogy másoknak rosszabb, vannak komolyabb problémák, de azért dühítő, hogy például nem tudok beülni spontán egy étterembe, mert nem mindegy mit és mikor eszek.
A környezetem
Igen, szerencsés vagyok, mert a család és a barátok is támogatnak. Viszont néha már túlzásba is viszik, mert beleássák magukat a témába és küldik a kéretlen tanácsokat. Amikor pedig főznének nekem, akkor hirtelen váltanak és nem értik, hogy ha ebbe a süteménybe kevés cukor van, akkor miért nem eszek belőle? Szóval ezzel is meg kell küzdeni, hogy higgadt maradjon az ember és udvariasan utasítsa vissza ezeket az ételeket vagy tanácsokat.
A párkapcsolat
Igen, mindez nagyon megnehezíti a párkapcsolatokat is. Hiszen bármennyire is próbálom edukálni a partnerem, valahogy mégsem megy. Ő nincs ebben annyira benne mint én, és nem is várom el tőle. Szóval ezért sok minden félvállról vesz, nem érti és ha netán éppen olyan időszakom van, amikor fáj, rosszul vagyok, tombolnak a hormonok, akkor ő csak azt érzi mindebből, hogy van egy amúgy kedves nő az életében, aki éppen most ingerültebb, mérgesebb vagy türelmetlenebb vele. Nem is beszélve a házastársi együttlétekről, amire szintén kihat néhány tünet vagy vizsgálat.
A jövő tervezése
El sem tudom mondani hányszor hallottam csak az elmúlt 6 hónapban, hogy mielőbb szüljek. Valamiért minden orvos azt gondolja, hogy anélkül, hogy beszélne arról a páciens, hogy van-e valakije, tervezik-e a gyereket, azt gondolják, hogy ez a legjobb megoldás. Tudom, tudom, az eredményeim miatt valóban indokolt lenne mielőbb gyermeket vállalni, mert ez most is nehezített pálya. Viszont még nem akarok. És nagyon dühít, hogy mindenhol ezt hallom, mindenhol erre akarnak rábeszélni és bármilyen orvosi interjút olvasok a témában, mindenhol elmondják, hogy a nők 35 éves korukig szüljenek. Értem én, hogy biológiai óra meg minden, de ha egy kapcsolat vagy egy nő nem tart még ott, akkor miért kell ezt ennyire erőltetni? Ez ugyanis lelkileg is megviseli az embert, mert megkérdőjelezheti a kapcsolatát, hogy akkor abban van-e a hiba? Vagy önmagát, hogy már most egy igazi "szaranya", amiért nem szeretne 32 évesen gyermeket vállalni? Ugyanakkor az aggodalmak miatt már előre lehet stresszelni azon, hogy amikor eljön az a pont, hogy gyermeket szeretne szülni, akkor hogyan, mikor, mennyire lesz nehéz, komplikált és egyebek.
Én
Igen, az én lelkem nagyon fuldoklik néha. Mert tudom, hogy bizonyos dolgok életem végéig velem lesznek. Mert ha nem mozdul a mérleg nyelve lefelé, hiába mozgok sokat, hiába nem tartok csaló étkezéseket, akkor azért nagyon elmegy a kedvem attól, hogy tovább csináljam. Ugyanis nálam az is a cél, hogy fogyjak az egészségem érdekében, és persze a külsőmről nem is beszélve, hiszen én nem ilyen voltam. Hiányzik a régi testem és fárasztó, hogy folyamatosan dolgozom érte és sokszor nem látom az eredményt. Sokszor nem látom az eredményt a vizsgálatokon sem. És ilyenkor magamat hibáztatom, hogy én nem csinálok valamit jól, bennem van a hiba. Magamat hibáztatom, hogy biztosan fiatalon, amikor benyomtam a sajtburgerem vagy szemét kaját ettem, biztosan az a hibás. Vagy az átbulizott éjszakák. Vagy minden, amit eddig tettem. Szóval bűntudatom van, hogy ezt lehet, hogy én tettem magammal. Amikor pedig ezt érzem és nagyon elegem van mindenből, akkor nehéz mosolyogni.
Meg hát akkor is nehéz, amikor tombolnak benned a hormonok és szeretnél kedves, türelmes lenni, de egyszerűen nem megy, mert a szervezetedben zajló változások nem engedik. Nem engedik akkor sem, amikor olyan fájdalmakkal fekszel napokig az ágyban, hogy pislogni sincsen kedved, nemhogy emberek közé menni és azt mutatni, hogy minden rendben van veled.
Tudom, hogy mindenki másképpen éli meg a betegségét. Tudom, hogy attól is függ, hogy kinek milyen súlyos démonokkal kell megküzdenie. Tudom, hogy nem haldoklom, lehet ezzel együtt élni. Viszont el akartam mondani, hogy néha bizony én is elhagyom magam és sötéten látom a világot és elegem lesz mindenből. Aztán jön egy jobb nap és akkor újra pozitívan állok hozzá mindennek és valóban szívből mosolygok. Szóval engedd meg magadnak, hogy megéld a mélységeket is, mert sokszor ez is segít a léleknek, hogy később ragyogni tudjon.
